Jelenlegi hely

Címlap

Új bemondók

 

MÉLYKÚTI ILONA:

Örökösen gesztikulál, jár a keze le-föl, szinte követi a mondatdallamok felröppenését és zuhanását. Amikor a leghangsúlyosabb részhez érkezik, mutatóujját felemeli, egy pillanatra megtorpan, aztán határozottan és érthetően ejti ki a szót, meleg, telt, a szokottnál mélyebb, színesebb hangon. Mielőtt a mikrofon elé ülne, kék és piros tollakkal ízekre szabdalja a szövegeket, berajzolja az eső és emelkedő mondatrészeket, ritmizál, stilizál.

Ma már nem izgul. Tavaly májusban, amikor először olvasott híreket, összeszorult a gyomra, hangja sokszor hintázott vagy rekedtté vált. Izgalmában a miniszterhelyettest következetesen miniszterelnök-helyettesnek titulálta, Cartert pedig alelnöknek. Egyszer könyökével véletlenül rátámaszkodott a gong-gombra. Halottsápadt lett. Szerencsére Kovács Kati Csendszóró c. számának szövegnélküli középső része ment, amolyan utcazaj-féle, és így az öblös, csengő-bongó hang autódudálásnak hangzott...

Ma még mindennap másképpen hangsúlyoz, más stílusban beszél, kissé az idősebb rádióbemondó-egyéniségek modorában. Bemondás előtt négyszer-ötször is elismétel egy egyszavas konferálást, amelyet - véleménye szerint - előre érzékeltetnie kell. Figyel a vesszőkre és a pontokra, s igyekszik, hogy ne lógjon ki a szó végén az erősen pattanó "k" és "t".

Tavaly végzett a bölcsészkaron. Orosz-francia szakos tanár. Egy ideig tolmácsolt, aztán egy nap megkérdezte a Rádióban a portástól, hol lehet bemondónak jelentkezni. Két hónap múlva már híreket olvasott.

Akkor a legboldogabb mégis, ha reggelente ő kívánhat jó reggelt a hallgatóknak.

KORBULY PÉTER:

Magas, fekete hajú, barna szemű, kisfiús mosolyú; a hangja lágy, kellemes, magas fekvésű bariton. Harmincegy éves, 1969-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát. A tévénézők már ismerik, Nemrég játszotta a Sztrogoff Mihály sorozatban Tadzsisz kánt, néhány hónapja pedig a Színházi album műsorvezetője. De ismerik a kecskeméti és a győri színházlátogatók is. Négy évig játszott főszerepeket klasszikus és zenés darabokban. Aztán a Madách Színház következett, négy évig epizódszerepekkel, s közben verset mondott, sokat szinkronizált, és több rádiójátékban is szerepelt.

1977 júniusa óta bemondó. Kezdetben remegett a hangja, s olykor egy oktávval magasabban beszélt. Furcsa megszoknia, hogy nincs a hallgatókkal olyan kapcsolata, mint a nézőkkel, amikor színpadon játszott. Ott jóval szubjektívebben, emeltebben kellett ejteni minden szót, hogy az utolsó sorokban is hallják. A mikrofon előtt lényegesen "hivatalosabb" s mégis intim hangot várnak tőle. Bemondóként egyetlen napon jóval hosszabb ideig "előzik", mint amennyi időt a színpadon összesen eltöltött. Sokszor hat órán át a mikrofonnál ül, és úgy kifárad, mintha nehéz fizikai munkát végzett volna.

Egyelőre még a könnyedebb, csevegős délutáni műsorok konferálását kedveli, de szeretné megtanulni a pergőbb, gyorsabb, még nagyobb összpontosítást igénylő, jó és értelmes hírolvasást is.

Időnként rajtakapja magát, hogy még "játszik": ezt vagy azt a bemondó kollégáját utánozza. A legnehezebben ő is az egy- vagy kétszavas konferálást tartja. Megpróbálja telibe találni a következő műsor hangulatát.

Azt mondja magáról: egyelőre kezdő bemondó, és akkor örül majd, ha megtalálja a nyugalmat és biztonságot sugárzó közvetlen hangot.

Illés György

 

(Rádió és Televízió Újság - 1978)