Jelenlegi hely

Címlap

Művészet-e a szinkron?

 

Egy szinkronrendező gondjaiból

Egy tanárom mesélte évekkel ezelőtt, hogy mikor a foglalkozás rovatba beírta: dramaturg, megkérdezték tőle, mi az, hogy dramaturg. Ez is foglalkozás?

Tőlem is sokszor megkérdezik: mi az, hogy szinkronrendező, hogyan dolgozik a szinkronrendező? És hogy művészet-e a szinkron? Az utóbbira egyszerű válaszolni: a törekvés, a cél az, hogy művészet legyen! Ha a kép és a hang egységében újat hoz, ha kibontja a mondanivalót, ha a nézőben gondolatokat ébreszt, ha lenyűgöz és magával ragad - akkor művészet! Mert hiába jó a rendező elképzelése és irányítása, hiába kitűnő a színészek alakítása, ha például az asszisztens nem ügyel gondosan a szinkronitásra, vagy a vágó nem oda és nem azt vágja be, amit kell, az egész munka összeomlik. A jó szinkront csak az egész stáb pontos és lelkes együttes munkája valósíthatja meg. 

A szinkronrendező munkája akkor kezdődik, mikor a filmhez elkészült a magyar szöveg. A filmet megnézi, elolvassa a szöveget, és kiosztja a szerepeket. A szereposztás közismerten nagy gond, Meg kell találni azokat a színészeket, akiknek egyénisége, kora, hangszíne, művészi alkata közös nevezőre hozható a képen láthatóval. Nincs két egyforma ember, sem színész, sem szerepfelfogás - a szinkronizáló színészek mégis eggyé kell válnia a képen látható idegennel.

A szerepfelfogáson néha változtatunk. Ha az eredeti ágál, a magyar hangot egyszerűbbé tesszük, ha az eredeti színtelen, mi kiemelünk valamit - de mindig csak addig a határig, amit a kép még "befogad".

Nagy gond a kis szerepek kiosztása. Az ilyen szerep éppoly fontos, mint a nagy. Az idős, nyugdíjas színészek nincsenek szem előtt, nem tudjuk, hogyan változik a hangjuk, egészségi állapotuk, vállalnak-e még munkát. A fiatalokat könnyebb megtalálni, de nem értek egyet azzal a gyakorlattal, hogy akit az a szerencse ért, hogy kapott egy-két főszerepet, azt többé nem lehet kis szerepre behívni, mert megsértődik. Miért?

A szinkronrendező tehát szerepet oszt, és ha a gyártásvezető közli, hogy a választott színész nem ér rá, vagy nem vállalja, akkor újból szerepet oszt - és kezdődhet a felvétel.

A felételhez a filmet néhány mondatos tekercsekre vágják, és sokszor "ugrálva" veszik fel: előbb a film végét, azután a közepét. A "dialóg" egyik szereplője ma dolgozik, a másik esetleg napokkal később ér rá. A rendezőnek ezért mindig tudnia kell, és néhány szóval meg kell magyaráznia, mi a szituáció, mi az érzelmi motívum, a társadalmi háttér, mi a mondanivaló lényege, és hogy az éppen soron lévő tekercs hogyan illeszkedik majd az egész filmbe. Az asszisztens segítségével jó légkört kell teremtenie a felvételeken, tömör, lényeget megfogalmazó instrukciókat adni, az esetleg néhány mondatra beszaladó színész feszültségét feloldani, vagy éppen a szerep kívánta drámai feszültségbe belevinni.

Végül a finomítás, a keverés. A hangmérnök, a rendező és a vágó befejező munkája nyomán összeáll a film, és minden a helyére kerül. A harsogó zene, ha kell (de úgy, hogy a beszéd érthető legyen), és a sűrű csend, melyben még az óraketyegés is visszhangzik.

Művészet-e ilyenformán a szinkron?

Egy tehetséges fiatal színész, Maros Gábor válaszát írom le, akit az Amerikai tragédia felvételeinek szünetében megkérdeztem: "Művészet, de a művészetek között a legalázatosabb. Én azt tekintem legnagyobb sikeremnek, mikor azt mondták: >>Te szinkronizáltad ezt a szerepet? Nem ismertem meg a hangodat. Egészen olyan volt, mintha eredetileg is magyarul beszélne a szereplő.<<" 

Bojta Erzsébet

 

(Rádió és Televízió Újság - 1977)